Nimród hosszú ideig, több mint hároméves koráig szopizott, amit mind anyukája, mind Nimród egyaránt élveztek. Amikor Nimród már kétéves elmúlt, akkor anyukája napi egyszeri, esti alkalomra szűkítette le a szopizások számát. Ez, úgy tűnt, Nimródnak is tökéletesen megfelelt. Persze néha eltértek ettől, például ha elesett és nagyon beütötte valamijét. Vagy amikor tombolt a dackorszak, nagyon jól jött a stresszoldó szopizás a lelki egyensúlyából kibillent, érzelmi viharban hánykódó kisgyerek megnyugtatásához.
Az egyik ilyen sírás alkalmával Nimród rögtön anyukájához fordult, hogy segítsen neki megnyugodni:
- Kérek szopit!
- Csak este szoktunk szopizni. - mondta anyukája, aki nem látta olyan vészesnek a helyzetet, hogy a végső csodafegyvert elővegye.
- De én kérek...! - mondta még erőteljesebben, majd ezt sokszor elismételve próbálta meggyőzni a mamáját, hogy mégis hadd szopizzon. Amikor látta, hogy anyukája hajthatatlan, elkeseredve felkiáltott:
- De nekem csak attól szárad fel a szemem!
(Persze anyukája ennek már nem tudott ellenállni.)
